Találkozás Londonban

001

Hét órakor felkapcsolják az összes égőt, és a bőrnyakörves lány fáradtan arra kér, induljunk el a kijárat felé. Kezemben egy fél doboz olcsó sör, és még dolgoznak a hatóanyagok. Rosszul esik a hirtelen csend. Rosszul esik a hirtelen fény.

Pár másodperccel azelőtt még a lézerek és stroboszkópok valószerűtlen, metsző vibrálásában táncoltam dübörgő technóra a fekete lánnyal, aki pár perccel korábban rámmosolygott. A fény és a csend átmenet nélkül söpörte el a helyzetet, azt a hangulatot – mintha nem is létezett volna. Most ott állunk egymással szemben, mindenféle mentség nélkül, az ösztönök kínos egyértelműségével az arcunkon. Így, nyilvánosan, nem tudunk mit mondani. Talán egyébként sem tudnánk. A barátnője belékarol, és az ajtó felé húzza. Elfordulok.

A bőrnyakörves lány mellé kerülök, és tizedjére pont rám nézve ismételi el, hogy induljunk el a kijárat felé. Bal orrcimpájában piercing műköve csillan. Nem visel melltartót, feszesen tapadó blúza alatt jól látszanak a mellbimbóin átfűzött fémkarikák körvonalai. Karján tetoválások indái kígyóznak. Rámosolygok. Szenvtelenül néz a szemembe, rezzenéstelen arccal. A szerep távolságtartása – mondom magamban. A hatalom távolságtartása – helyesbitek. Bő, neonsárga fényvisszaverő dzseki lóg a derekán összekötve. Mint egy palást. De ez nem egy palást. A kijárat felé indulok. A lassan, egyirányba dülöngélő alakok zombitámadás filmjelenetét idézik.

A ruhatár előtti sorban várakozva odakavar egy csaj: nála van a legtermészetesebb drog – mondja, és kezével félreérthetetlen mozdulatot tesz a nemiszerve irányába. Megbocsájtóan rámosolygok. Nem szimpatikus – gondolom. Kíváncsian várom a következő mondatát. Nem adja fel, bár mindent ért. Nem tud veszíteni. Olyan mint én – mondom magamban. Bár én nem vagyok ilyen. Mond még négy mondatot – londoni angol. Kettőt értek. A pulthoz kerülünk. Szerencsére a személyzet látókörében vannak a cuccaim, azonnal megkapom. Felgyorsítom a lépteimet, és a tömegben lerázom a vörös, göndör hajú lányt. Bár úgy is fogalmazhatnék, hogy lemarad. Az idegen testek felsodornak a lépcsőn, kisodornak az utcára. A többség beáll a szomszéd szórakozóhely hosszan kígyózó acélkorlátai közé, hogy jegyet vegyen, és betámolyogjon az afterpartyra. Én néhány szétszóródó renegáttal az utcasarok felé lépdelek, ahol a Charterhouse Street és a St. John Street kereszteződése kisebb térré szélesedik, padokkal, virágtartókkal, fákkal.

A padokon és a földön, hátukat a virágtartóknak vetve szakadt emberek üldögélnek, félig hálózsákba, takarókba csavarva. Beszélgetnek, telefonjaikat nyomkodják, dohányoznak, néznek bennünket, vagy csak bámulnak maguk elé – vagy a semmibe. Egy ember felhúzza üzlete százéves, olajfestékkel talán százszor is pirosra festett redőnyét. Mellette, egy éjjel-napaliba, éppen újságot hordanak. Pletykalapok kötegei hevernek a járdán az otthagyott kutyaürülék mellett. Egy elhagyatottnak tűnő ház máló falai rókahúgy szúrós bűzét árasztják. A Farringdon Station előtt már nyitva a gyorsétterem, és nyitáshoz készítik elő a kávézót is.

Egy nehéz kéz a vállamra csap. Good morning! – köszön rám széles mosollyal az egyik biztonságiőr, akinek cigit adtam néhány órával korábban. Good morning! – mormolom tompán, lelassulva, de mindent összevetve kedvesen. A nagy, tagbaszakadt, Afrikából nemrég érkezett fickó megértően visszaint – tekintetéből sugárzik a jóindulat. Eltünik a kopott metrólejáróban, hogy hazautazzon egy rossz környék olcsó lakásába, és kipihenje magát az esti műszakig.

A mozgólépcsőről egy terhes nő lép az utcára, óriási hasa van. Tűsarkú cipőben lépdel, szép, ívelt vádlija vonzza a tekinteteket. Térdigérő ballonkabátját szétfújja a szél – ingruhája fellibben formás combjain. Rámnéz, és egyszerre elmosolyodunk. Magabiztosan, győzedelmesen menetel tovább a téren, mint akinek az egész világ a lábai előtt hever. Száz évre tervez. Vagy kétszázra. Tekintetemmel követem. Egy nagy, fekete Mercedes várja, beül valaki mellé a hátsóülésre, és befordulnak egy birodalmi sugárút felé.

Már nincs értelme hazamenni! – mondom magamnak, bár ez nem igaz. Szeretem ezeket a reggeleket. Egy átszórakozott éjszaka után, enyhén beállva, jelen lenni, amikor elindul az élet. Figyelni, megfigyelni, ahogy az emberek, akiknek nálamnál több dolguk van ebben a városban – vagy a világban – elkezdik a napot.

Belecsavarom magam a kívülállóság hálózsákjába, leülök egy virágtartóra, rágyújtok, és nézem őket.

002

Talán egy óra telt el így, talán több. Időközben a teret elárasztották a munkahelyükre igyekvők, elintéznivalóik miatt sietők, és a valamire vagy valakire éppen ott várakozók. Néhány elttévedt turista is téblábol közöttük – értetlenül meresztik szemüket okostelefonjaik képernyőjére, vagy méregetik tanácstalanul a Barbican negyed egyik, onnan is látszó, negyvenkétemeletes toronyházát. Az emberi testek betöltik, átalakítják, és megszépítik ezt a nagy négyszöget. Elfedik a máló, vagy csak szürke falakat, eltakarják az eldobált szemetet, kaotikus tömegük megtöri a kő, tégla és beton rideg geometriáját. Már lehetetlen egy valakire figyelni. Ami előttem áll, több, mint az egyes személyek összessége – már nem emberek jönnek-mennek itt, hanem a társadalom.

Nyugdíjas Brexit-szavazók indulnak napi beszerzőkörútjukra egy kisebbségbe szorult, letűnt kor eleganciájának számukra már levetkőzhetetlen kiegészítőit viselve.

Lélekben az otthonhagyott gyerekeket kísérő, kelet-európai melósok baktatnak a közeli építőtelepre: elnyűtt, fehér sportcipőben, zsíros, kopott farmernadrágban, kezükben fokhagymaszagú reklámszatyrot lóbálva – mint egy rosszindulat és önzés fegyvereivel vívott láthatatlan háború titkos menekültjei. Néha elérzékenyülten a díszkőre köpnek.

A németországi, svéd, francia, holland középosztály tagjai jönnek, akik üzleti ügyben tartózkodnak itt, és cégük sajnálja a pénzt taxira, munkaruhájuk a bármi, és a rádobott szűkített szabású zakó. Kimértek, korrektek, és 8-tól 16-ig nem ismernek tréfát.

Spanyol, olasz, portugál vendégmunkások hada igyekszik az éttermek, kávézók és multinacionális cégek irodaházai felé – túlápoltnak és túlöltözöttnek tűnnek, mint akik eltévesztették az időt, és egy koraesti, koktélbárban tartott laza fogadásra igyekeznének.

Görög mérnökök, észak-afrikai takarítók, távolkeleti diákok, orosz pénzbehajtók, közelkeleti olajsejkek szabadnapos ír sofőreinek, nagykövetségi titkárok feleségeinek egymásról mit sem sejtő csoportjait látom mindenütt. És eközben tudom, hogy mindebből itt semmi nem igaz.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.